Megállani az utcán, esőtől csapzott lombok alatt, félig nyitott ablak előtt. A függönyök mögött zongorázik valaki. Vagy az uszoda vizében fölnézni, mikor a parton szólani kezd a rádió. A nappali zene élesen különválik az utca hangjaitól, s az ünnepre emlékeztet, az örök ünnepre, az élet igazi tartalmára, arra a sugárzásra és tündérire, mit az élet ocsmánysága rejt. Ilyenkor mindig sápadt leszek, a hideg borzongat, s el kell fordulnom az emberektől, hogy ne lássák szégyenem.