A fák még kopárak. Csak az ágak hegyén fénylik a rügy, mint megannyi lándzsahegy, mellyel harcra készülődnek. A téli fű már visszakapta kemény, üde színét, mint a nagybeteg, ki az első napsugárra mérgesen és dacosan meggyógyult. Az utcai telefonfülkében tavaszi kabátos emberek hosszan, nyilvánosan telefonálnak. Mosolyogva telefonálnak az utcai zajban, sürgősen. Arckifejezésük félreérthetetlen. A szerelemről beszélnek. Éjjel már hallani néha a vonatfüttyöt a vasút felől. A fák, hegyes lándzsáikkal, harcisan kémlelnek az éjszakába, neszelik e jeleket. A tavasz dühös évszak. Ablakom előtt áll egy öreg gesztenyefa. Égész éjjel nyög és morog. Ezt mondja, mint egy eszelős, halálig: „azért is, azért is.”