Arra ébredtem, hogy szobám ablakredőnyein puha újjakkal kopogtat a nyár. Felültem az ágyban, álmosan és boldogan mondtam: „Tessék.” De mintha valaki sóhajtott vagy nevetett volna az ablak előtt. Aztán odábbment a tünemény, könnyű léptekkel, a kavics csikorgott a kerti úton léptei alatt. Talán ez a nyár az utolsó”- gondoltam.- „Az utolsó, amelyben még tenger volt és hosszú délutánok a tenger partján, egy csukott zsalus, hűvös- fülledt szállodaszobában. Valahol zene szól és örökké hallani a tengert, mely nyújtózni kezd a nyári alkonyatban, mint egy puma az őserdőben, napszálltakor, mikor a gazellák inni mennek a gázlóhoz. Az utolsó, mikor délelőtt véres dühvel virítottak még a kertben a rózsák. Az utolsó, mikor megízleltem még egyszer a meleg, teljes és valóságszagú életet. Az utolsó, mikor átjárt még egyszer a forró szél, a villamos napsugár, a virág illata és a felhők csecséből lecsorgó, szagos eső. Talán ez volt az utolsó”- gondoltam, nagyon nyugodtan. S összefont karokkal, mozdulatlanul hallgattam a távozó neszét.